Kritika
Ess, eső, ess! – Klassz a pARTon! Balatonfüreden-Gyenge Enikő írása
Nem kellett a biztatás, az eső esett rendesen, és a Klassz a pARTon! július 21-22-i balatonfüredi szabadtéri hangversenyeit el is mosta volna, ha nem áll rendelkezésre pár méternyire a remek Anna Grand Hotel díszterme, mint esőhelyszín. Így nem csak a szépséges környezetnek örült a szív, hanem egy tökéletes, a kamarazenéhez (négykezes, cselló-zongora) ideális akusztikának is. Gyenge Enikő beszámolója.
Érdi Tamás imád négykezesezni, ezt már több éve bizonyítja, és nem csak a „parton”. Két példaképe és mentora, Kocsis Zoltán és Vásáry Tamás voltak első partnerei, majd következtek a fiatalabbak: Balog József, Szalai Éva, Kovács Gergely. A fesztivál szép hagyománya, hogy a művészeti vezető Érdi Tamás négykezes produkciókban évről évre különleges zenei találkozásokkal lepi meg a közönséget.
Az idei Klassz a pARTon! újra hallhattuk Szalai Évával – vele éppen a napokban a palermói Classica Fesztiválon is játszanak – majd az emlegetett füredi hangversenyen új partner tűnt fel mellette: az ifjú, de már sikert sikerre halmozó Berecz Mihály. Egy nagyvonalúan dekorált klasszikus bálteremben romantikus zongoramuzsikát játszani különleges dolog, ráadásul a négykezes mindig kivételes élmény, primo és secondo páratlan harmóniáját igényli.
Ezt az egymásrautaltságból adódó magasrendű, ám minden erőlködéstől mentes figyelmet tükrözte a két zongorista játéka, e sorok írójának együttes játékukkal szinte nagyobb élményt okoztak, mint szóló megszólalásaikkal. Csak azt, a felütés utáni f-hang finom emfázisát, hangszínélményét tudnám szavakba önteni…!
Schubert csodálatos f-moll fantáziájának kezdetéről van szó, lehengerlően hatásos, sokat játszott, sokszor hallott, ám igen komplex és jelentékeny terjedelmű darabról, amelynek technikai nehézségeiről hallgatóként könnyű megfeledkezni. Számomra a hangverseny egyik tetőpontja volt, megmutatva, hogy ez a két hangszeres mindent tud a darabról, a zongorázásról, sőt a másik zongorázásáról is…
Schubert igen sokat tett a négykezes irodalomért, amely a korabeli házimuzsika egyik igáslovának számított, abban a Bécsben, amelyben az egy főre jutó zongorák száma, és ezzel összefüggésben a lakosság kottaolvasó aránya a legmagasabb volt az akkori kultúr-Európában. Nagy elődjei kevésbé érdeklődtek a műfaj iránt talán az egy Mozart kivételével, aki számos eredeti kompozícióval gazdagította a műfajt, és ne feledkezzünk meg az új zeneművek terjesztésének akkori egyetlen módozatáról, a négykezes átiratokról sem. (Az akkori kortárszenéről beszélek – legújabb zenekari művek, operák, kamarazene, sőt bonyolultabb szólózongoraművek – amelyeket azonnal mindenki meg akart ismerni, a hatalmas igényre válaszolva a kottakiadók nagy számban készíttettek és adtak ki az amatőrök által is zongorázható négykezes átiratokat…)
Ugyanebben a bécsi közegben születtek Brahms Magyar táncai is, annak a gyümölcsöző szakmai kapcsolatnak és sokéves közös hangversenyezésnek köszönhetően, amelyet Brahms Reményi Ede hegedűművésszel ápolt és folytatott. Ezen kívül pedig: divat volt a magyaros hang. Érdi és Berecz három Magyar tánccal, a 2.,3. és 4. darabbal tette le névjegyét a hangversenyen, hatalmas lendületet adva a hangverseny második felének: dübörgő futamok, alig hallható és értelmezhető sebességgel végigvitt crescendók, filigrán staccatók tűzijátéka… A darabok mindegyike úgynevezett triós forma, A-részükben sok ismétléssel, kiírt és ki nem írt, csupán az előadói hagyomány által „előírt” megállásokkal, lassítással, poco rit. és sima vagy molto rit. utasításokkal. Én megelégedtem volna differenciáltabb lassításokkal is, jobban adagolt, a formához és a fokozáshoz jobban illeszkedő megoldásokkal, de ezek csak szavak: így is hatásos volt, így is tetszett. És a művészeknek is tetszhetett, mert ráadásként újra hallhattuk a remek lezárásként is működő 2. magyar táncot, és – mivel a közönség nem tágított – Schubert Katona-indulóját. Nem tudtunk nem gondolni Érdi Tamás és Kocsis Zoltán közös Katona-indulójára, emlékezetes közös játékukra, 2009-ből.
A négykezesek között két szóló Chopin-kompozíciót is hallhattunk a zeneszerző csillogó korai és elvont késői opuszai közül. Érdi Tamás az op. 22-es Andante spianato és Grande polonaise brillante, Berecz Mihály az utolsó művek egyikét, az op. 61-es Polonéz-fantáziát játszotta lendületesen, színesen, belefeledkezőn. Szinte fölösleges minden szó: Chopin nyelvét mindketten anyanyelvi szinten beszélik…
Ráhangolódás a Klassz a pARTonra Érdi Tamással és Chopinnel - Új Zenei Újság, Kovács Sándor kritikája
Július 13-án kezdődik az idei Klassz a pARTon fesztivál, amelyre ráhangolódásként Kovács Sándor ellátogatott az Óbudai Társaskörbe Érdi Tamás zongoraestjére. Recenziója a Bartók Rádió Új zenei újság című műsorában hangzott el.
Kezemben tartom a Papageno különszámát. Érdi Tamás a címlapon, rengeteg színes fotó belül, koncertek helyszínek, elsőrangú muzsikus szereplők, igazi sztárok, Balaton-part, meg most már tatai tó is – mindez ráadásul ingyenesen.
Lelkes vagyok és aggódom. Klassz a pARTon fesztivál! A szemünk előtt bontakozott ki, mondhatni szökkent szárba és most kétségkívül elért a virágkorába. Ezért van bennem az öröm mellett egy homályos rossz érzés. Tapasztaltam egyet s mást az utóbbi évtizedekben reményteli zenei ünnepekről, amelyek azóta elenyésztek: Sopron, Fertőd mi lett velük!? És mindenekelőtt Miskolc!? Az Operafesztivál!? Páratlan volt a maga nemében! Szinte hihetetlen! Álomszerű! Hát, mi tagadás, felébredtünk! Most, a pARTon álmodozunk.
Óbudán markoltam fel a Papageno füzetkét pénteken este a Társaskörben. Ez ugyan nem a pARTon van, mármint a Dunáén, hanem pár száz méterre, de kicsire nem nézünk. Hivatalosan a nyári eseménysor július 13-án indul egy tihanyi hangversennyel, de talán nem túlzok, ha azt állítom, most, július 9-én volt a nyitánya. Jó, nevezzük nem hivatalos kezdetnek, de facto nem, de jure. Nem mondom, hogy sűrűn vagyok vendége a Társaskörnek, de pár tucatszor azért jártam az elmúlt években a Kiskorona utcában. Ilyen teltházat még soha nem tapasztaltam! Végre némi késéssel mikrofon jelenik meg a színpad előterében, beszéd lesz – gondolom gondterhelten – a sejtésből valóság válik, szerencsére nem tart soká.
Jön Érdi Tamás a Klassz a pARTon! művészeti vezetője. Vak zongorista, ezt azoknak mondom, akik netán nem tudják. Ha egyáltalán van ilyen a hallgatóságban. Ilyenkor mindig felmerül egy kényes kérdés. A kritikus vegye figyelembe milyen óriási munka betanulni a műveket úgy, hogy a kottakép sem segít és eljátszani úgy, hogy csak a kéz érzi a távolságokat a billentyűzeten, az izom. Semmi más? Vessenek meg, de most nem leszek ilyen nagylelkű, tudniillik, nincs miért.
Azt nem állítom, hogy Érdi abszolút makulátlanul zongorázik, de csak hébe-hóba akad nála némi zavar, nem több, mint más zongoristáknál élő koncerten. Nincs küzdelem a hangszerrel, a produkció a könnyedség érzését kelti. Különösen szépek, megkapóak a halk, lírai részek, és Chopinnél akad ilyen bőséggel.
Hajdan volt az ötvenes években, részben a hatvanas évtizedben az úgynevezett objektív Chopin-játék. Isten mentsen meg tőle! Reakció volt persze az azt megelőző szabadosságoknak. A ló másik oldala. Érdi az ideális utat követi. Szabadon lélelgzik nála a Mazurkák ritmusa, az embernek néha Ferenczy Gyuri bácsi öregkori csodás lemeze jut eszébe, nála sincsenek túlzások.
A második félidőben szünet után mondanám, de szünet nincs. Schumann Karneválja következik. Apró tételek, megannyi karakter. Zongoristánk pontosan érzi ezeket. Talán a Chopin portré – mert ilyen is van ugyebár – kezdődhetne halkabban álomszerűbben. Érdi az ismétlésnél játssza így. Kis apróság, a különös pedál effektus nem születik meg a Paganini részben, vagy csak nem hallatszik, ahol a kritikus ül?
Három ráadás, Chopin, Debussy, Bartók: Allegro barbaro. Taps, taps, bravózás – mit mondjak?
Klassz volt!
A két szökőkút esete – Tatán adott szólóestet Érdi Tamás-Gyenge Enikő írása
Klassz a pARTon! Tatán, a vizek városában is! Alkonyati fények, zongora a téren (mint mindig…), szép lokálpatrióta köszöntő a 300. éve született barokk építész, Fellner Jakab tiszteletére, szabályos időközönként diszkréten felzúgó „cascade” szökőkút buzogása (megint víz, víz!), mennyei hosszúságú esti harangszó a templom mindkét szorgos harangján. Egy barokk kisváros hangulatos tere. Megint „teltház”, a kihelyezett székek mindegyikén, sőt a körbeülhető párkányokon is mindenhol ülnek.
Tata városa büszkén emlékezik Fellner Jakab építőmesterre, építészre, a barokk plébániatemplom és az Esterházy-kastély építészére, születésének 300. évfordulója tiszteletére a 2022-es évet Fellner Jakab Emlékévnek hirdették. Az sem véletlen, hogy a Klassz a pARTon! Fesztivál Érdi-szólóestjét éppen július 24-re tervezték be, hiszen ezen a vasárnapon, az építész születésnapjának előestéjén egésznapos Fellner Jakab-ünnepségekre került sor a városban (délelőtt szentmise, koszorúzások és gyertyagyújtás, délután várostörténeti séta), amelynek esti csúcspontjaként került sor a szabadtéri zongoraestre.
Az évfordulókról való megemlékezés nem áll távol Érdi Tamás, a fesztivál művészeti vezetője gondolkodásától sem, idei fellépéseinek, így a tatai szólóestjének műsorába is szeretettel illeszti – részben saját preferenciája, részben a mesterek kerek évfordulói okán – Debussy (160.) és Kodály (140.) darabjait. Érdekes, hogy még a műsor gerincét alkotó Liszt-kompozíciók is minduntalan kikacsintanak Debussy és az impresszionisták zenei világa felé. És méltán: nemcsak a kortársak, de az ámuló utókor is alig tudta hova tenni azt az újszerű zenei plein-air költészetet, ami Liszt természetközeli darabjaiból árad, hozzá évtizedekkel az impresszionisták megjelenése előtt… A műsor elején felhangzó népszerű Erdőzsongás, ez a szélfúvást, ágak-levelek hajladozását lefestő lenyűgöző programetűd például ugyanabban az évben keletkezett, amikor Debussy megszületett, 1862-ben.
„A két szökőkút esete”, írtam a címben, de érdemes utánaszámolni: a templom előtti téren kétoldalt egymást váltva bukolikus hangulatban felzúgó cascade-ok mellett harmadikként a zongora billentyűin megszólaltak a Villa d’Este szökőkútjai is, Liszt darabjának varázslatos futamaiból kirajzolódva. A darab Érdi Tamás egyik nagy kedvence, játékában jól hallható, hogy számára ez a darab személyes ügy, zongorázásának sajátos, átszellemült légköre van. Ahogy a művész éppen e sorok írójának mondta egy év eleji interjúban (Gramofon, 2022. tavasz):
„Már tizenévesen beleszerettem elvarázsolt csillogó futamsorozataiba, káprázatos, ahogy a szökőkutak csobogását zenévé alakítja. Ez a darab fontos fordulat volt az idős Liszt életében, ahogy a Tivoli-palotában rácsodálkozik a természet földöntúli hatalmára, és még egy bibliai idézettel János evangéliumából is figyelmeztet, hogy melyik az a pont a zenében, ahol ez a csoda zeneileg is megjelenik.”
Ha a fenti Liszt-darabok Debussy zenei világát előlegezték meg, a 6. magyar rapszódia a műsort lekerekítő Kodály-műre, a Marosszéki táncokra készíti fel a hallgatót. A rapszódia, amelyben Liszt négy korabeli (hallott-olvasott) népszerű dallamot dolgoz fel, hármat (köztük a „Sárga cserebogárt”) a rapszódia „lassú” részében, az utolsó verbunkost a fergeteges és igen virtuóz „gyors” szakaszban, már évek óta Érdi repertóriumának törzsdarabja.
Debussy ragyogó, népszerű Suite bergamasque táncsorozata számomra a hangverseny egyik hangulati csúcspontjának bizonyult. A különleges, archaizáló kialakítású gyors tételekben a pianista megmutatta karakterformáló képességét, tökéletes staccatóit és tiszta dallamvezetését, csillogó hangzuhatagjai úgy fodrozódtak, mint a tatai tó vizén megcsillanó napfény. A Clair de lune-ből pedig Debussyhez és Verlaine-hez méltó igazi költeményt alkotott.
Érdekes intermezzo: a műsor zárószáma, Kodály Marosszéki táncai előtt a Szent Kereszt Plébániatemplom két harangjának (először egyik, majd a rekedtesebb hangú másik) hosszú harangszó(ló)ját hallgatta az elbűvölt közönség. Ki se lehetett volna találni szebb „szünetjelet” – megkapó percek voltak.
A Marosszéki táncok szólózongorára írott változata nem zongorakivonat, ellenkezőleg, létrejötte megelőzte a népszerű zenekari verziót, a variált rondóformában komponált táncfüzért 1927-ben Kentner Lajos mutatta be. Különös, hogy a felhasznált dallamok között egyet sem gyűjtöttek Marosszéken! Kodály Zoltán így fogalmaz a partitúrához fűzött előszavában: „Talán nem véletlen, hogy mindmáig Marosszék őrzött meg legtöbbet a régi népi tánczenéből s hogy egy-egy darabnak más vidéken is »marosszéki« a neve”. Érdekes adalék, hogy a rondótéma eredetileg egy gyors táncdallam volt, amit jócskán méltóságteljesre lassítva használ és variál a zeneszerző az epizódszakaszok közé ékelve. Végül a fináléban a hangszeres néptáncokra jellemző egyre gyorsuló, lélegzetállító fokozással csendül ki a mű. Érdi Tamás érti Kodály és a népzene nyelvét, játéka ahol kell, egyszerű, máskor kellően tenyeres-talpas. Ráadásként és mintegy ellenpólusként a 20. századi magyar zongorairodalom zászlóshajóját, a másfajta, elvontabb népzenei inspirációt képviselő Allegro barbarót (Bartók művét) hallhattuk.
A KlasszapARTon! fesztivál zárókoncertjén, augusztus 4-én Keszthelyen ismét elhangzik ez a színes-változatos műsor, érdemes felkeresni – aki csak arra jár, vagy aki kifejezetten ezért ejti útba a Balaton fővárosát – a Festetics-kastély parkját.
A Balaton és a klasszikus zene új divatja-Gyenge Enikő írása
„A közönség a kezdésre megtöltötte a széksorokat, majd a hangverseny végére a hallgatók száma megsokszorozódott az arra járók koszorújával.” Érdi Tamás zongoraművész, Káli Gábor karmester és Grazioso Kamarazenekar balatonfüredi hangversenyéről Gyenge Enikő írt.
Július 27-én, a Klassz a pARTon balatoni fesztivál félidején, a csodás hangulatú Balatonfüreden jártunk, ahol a fesztivál idei hommage gondolatköréhez hűen – Fischer Annie-ra és Kocsis Zoltánra emlékezünk, Mozart kerek évfordulóját ünnepeljük – csupa Mozart-muzsika töltötte be a teret.
Csővári Csilla énekesnő betegsége miatt két operaáriáról le kellett mondanunk, így a műsorban most csak Mozart briliáns A-dúr szimfóniája (K. 201) és a d-moll zongoraverseny (K. 466) szólalt meg, az öt éve eltávozott zongoraművész-karmester előtti főhajtásként. Kedvencekre, közös zenélésekre emlékeztettek a darabok, a zongoraversenyt például egy emlékezetes 2007-es hangversenyen Érdi Tamás éppen szeretett mentora, Kocsis Zoltán vezényletével játszotta a Müpa színpadán, az A-dúr szimfóniát pedig számtalan alkalommal vezényelte különböző együttesek élén a zenészlegenda.
A K. 201-es szimfónia korai mű (ha Mozartnál lehet egyáltalán erről beszélni), az ún. „salzburgi szimfóniák” sorába tartozik, de persze a mester már ekkor, 1773-ban is teljes fegyverzetben lép elénk. Vagy inkább ugrik. A négytételes darab minden pillanata más-más energiabomba, mely egyik meglepetésből a másikba vezeti hallgatóját. Kutatók szeretik Mozart egyik kedvenceként és egy korai szimfóniatriász tagjaként aposztrofálni, tény, hogy szokatlan módon 1783-as bécsi szerzői estjeinek valamelyikén újból előadatta – ami teljesen eltért az „akadémiák” gyakorlatától, ezeken ugyanis kizárólag „friss” kompozíciók szoktak elhangozni.
Az est karmestere, Káli Gábor külföldi tanulmányai, németországi karrierkezdete okán nem dolgozhatott személyesen Kocsis Zoltánnal sem zongoristaként, sem karmesterként, bár közös iskolájuk (a Zeneakadémia, a Kurtág György és Rados Ferenc által képviselt előadóművészi sztenderd) a jelképesnél jóval fontosabb kapcsolódási pontokat képez kettejük művészetében. Egy konkrét, mondhatni fizikai kapcsolódási pontot pedig éppen a Kocsis biztatására alakult és vele sokat dolgozó Grazioso Kamarazenekar, a Nemzeti Filharmonikusok kamarazenekara jelentett ezen az estén.
Stúdiófelvételeken kényeztetett fülünknek kellett egy kis idő, hogy a szabadtér (erősítés) akusztikai lehetőségeivel és korlátaival egyenesbe kerüljünk.
De azután semmi nem állt az örömzenélés (és öröm-zenehallgatás) útjába. Káli Gábor és a Grazioso meglepő megvilágításba helyezte a sokszor hallott muzsikát, újszerű fényeket és árnyékokat kreált, korábban rejtőzködő közép- és basszus-szólamok mutatták meg magukat és váltak a zenei folyamat kovászává. Könnyed és mégis magvas vonóshangzás, szépen beépülő fúvósszólók, lendületes átvezetések és áttörten míves kamaraszerű hangszerelés gondosan kimunkálva.
Úgy éreztem, nem volt véletlen, hogy Káli 2018-ban a Hong Kong-i karmesterverseny első díja mellett a zenekar díját is átvehette, a karmester meghódította a Grazioso Kamarazenekart is, egy nyelvet beszéltek.
A zenészek minden rezdülését lekövette és megelőlegezte, az már nem is dicséret, hanem alapvetés, hogy gesztikája mennyire pontos volt,
és nem létezett kényes belépés, amit együttesével ne oldottak volna meg példaszerűen és görcsmentesen. A szimfónia IV. tételének vagy a zongoraverseny fináléjának rakétatémáira gondolok. Oldott, természetes, színgazdag, energikus muzsikálás, derűs, de feszes kommunikáció. Kálinak arra is volt energiája, figyelme, hogy egy-egy szép zenei megoldást (a zenekarét, később a zongoristáét is) mosollyal, hálás kézmozdulattal honoráljon, máskor kezeit leengedve hagyta szabadon játszani együttesét.
„Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet, jó szóval oktasd, játszani is engedd szép, komoly fiadat!”
József Attila
A-dúr után d-moll – az ereszkedő kvint lemondó szubdomináns gesztusa, rezignált, negatív erőtér. (A d-moll hangnem ismert mozarti és kortárs szimbolikájáról most ne is ejtsünk szót.) Érdi Tamás és Mozart K. 466-osa jelentékeny közös múlttal rendelkeznek: a fiatal zongorista mindössze 17 éves volt, amikor a kiugrását jelentő és kiemelkedően jó kritikai visszhangot kapott CD-felvételt elkészítette másik venerált mentora, Vásáry Tamás vezényletével.
Érdi az érzékeny, intim hangulatú zenék valóságos szakértője
– sokszor hallgattuk őt meghatottsággal vegyes lelkesedéssel Chopint, Schubertet, és persze Mozartot játszani –, de korántsem szűkítenénk le fölöslegesen előadói spektrumát, hiszen emlékezetes Bartók-interpretációk is állnak mögötte. Most is valósággal lubickolt Mozart zongoraversenyében, a legtermészetesebb, mórikálás nélküli, érzékeny, de magvas zongorahangon zongorázva. Semmi vitathatóan „kreatív olvasat”, posztmodernkedés, ízlése, instrumentális megoldásai lazák, példaértékűek, frázisvégei, harmóniaváltásai inspirálóan kifinomultak.
A zeneszerző a zongoraverseny kódájában mintha belefáradt volna a sok komolyságba, és elbűvölően gyermekded fricskával zárta le a művet.
De a d-moll hangulatától nem szabadultunk: első ráadásként a csodálatos d-moll fantázia (K. 397) hangzott el, majd lelkes és kitartó ünneplés utána Bartók Este a székelyeknél című darabja zárta a szép füredi nyárestet.
„Szerintem divatba hoztuk a klasszikus zenét!” – mondta örömmel Érdi Tamás egyszer egy nyilvános beszélgetésben, a Klassz a pARTon fesztivál évről évre növekvő népszerűségére utalva. Most is érdekes volt megfigyelni, ahogy a közönség a kezdésre megtöltötte a széksorokat, majd a hangverseny végére a hallgatók száma megsokszorozódott az arra járók, meg-megállók, és földbe gyökerezettek élő koszorújával. Megálltak, és nem mentek tovább.
Felhők mögül a cinkos telihold-Malina János írása
Érdi Tamás még augusztus 2-án tóparti hangversenyt adott a balatonalmádi Erzsébet-ligetben, az idei „KLASSZ a pARTon” fesztivál covid19-cel dacoló számos – pontosabban 45 – koncertjének egyikeként. Ez a szám jelen körülmények figyelembevételével feltétlenül elismerést érdemel. A vízpart közelében elhelyezett Bösendorfer-zongorát biztonságos távolságban ülte körül a közönség. A hangverseny a YouTube-on megtekinthető, beszámolóm is ennek alapján készült.
Egy ilyen szabadtéri zongorahangverseny mindig kockázatos vállalkozás, tudniillik a közönség nem a zárt teremben megszokott minőségben érzékelheti a megszólaló zenét. A klasszikus zenében alkalmazott modern hangszereket zárt terek akusztikájára tervezték, hiszen a szabadban a hang nagy része elvész; emellett a Balaton-parton a teljes csendet a szárazföld és a tó felől is veszélyek fenyegetik
Miért nem érezhettem a felvételt végig nézve mégsem úgy, hogy valamilyen elhibázott kísérlet tanúja vagyok? Alapvetően két okból. Egyrészt a tóparti alkony, majd a leszálló est – a felhős idő ellenére – az egész este hangulatát felejthetetlenné tette – különösen azért a pillanatért -, amikor Debussy ráadásként eljátszott Clair de lune-je alatt a felhők mögül előbújt a cinkos telihold.
A másik ok, ami a fenti aggályokat relativizálta vagy éppen feledtetni tudta, maga Érdi Tamás volt. Tudjuk: a valódi művész szuggesztivitása sokszor ennél kedvezőtlenebb technikai körülmények – gyenge minőségű hangszer, gyarló hangfelvétel stb. – közepette is hatni tud a hallgatóra. Nos, a hangverseny túlnyomó részében Érdi Tamás teljes értékű zenei élményt szerezett hallgatóinak és a felvétel nézőinek.
Persze már maga a program is erős és tartalmas volt: a koncert első felében is olyan nagyszabású Chopin zongoraműveket hallottunk, mint az op. 23-as g-moll ballada vagy az Andante Spianato–Grande Polonaise brillante tételpár (op. 22). Általában véve a legtöbb darab a legnagyobb súlyú, önálló opusszámmal és egyszeri karakterrel rendelkező zongoraművek közül került ki. A nagyszabású sorozat talán nem szólalt meg teljesen egyenletes koncentrációval, de több kompozíció is magával ragadó, élményszerű előadásban szólt; a billentésnek, a nüanszok kontrollálásának Érdire olyannyira jellemző finomsága és érzékenysége pedig mindvégig meghatározta a produkció „alaphangját” (egyelőre a hangverseny első feléről beszélünk). Elsősorban a monumentálisan felépített és az érzelmek széles skáláját felidéző g-moll ballada, az op. 57-es Berceuse varázslatos megnyugvása és az álomba való belesimulása, valamint a posztumusz c-moll noktürn megejtő, szinte nem evilági hangja szerzett emlékezetes pillanatokat, de ugyanezt mondhatom az elsöprő lendületű Nagy Polonézról is.
A hangverseny második felében Érdi Tamás Beethoven op. 31 no. 2-es d-moll szonátáját adta elő (a művet a nem autentikus „Vihar-szonáta” néven is szokták emlegetni). Rendkívül imponáló volt tapasztalni, ahogy a kimerítő Chopin-sorozat után – nemhogy egy szünetnyi, hanem ki-bemenésnyi lazítás nélkül – milyen intenzitással indította el Érdi ennek a rendkívüli szellemi és érzelmi jelenlétet követelő szonátának az előadását; s még inkább, hogy ez az intenzitás és koncentráció később sem lankadt cseppet sem. Mintha a háromtételes ciklus kihívása csak megnövelte volna művészi energiáit: a darab izgalmas és sokféle összefüggésével együtt különlegesen összefogott előadásának lehettünk tanúi. A forma úgy fejlődött ki előttünk a maga meggyőző és egyedül lehetséges mivoltában, hogy az egészre figyelés közben a részletek: egy-egy rendkívül kifejező száraz, staccato akkord, egy szívsajdulás értékű subito piano, a B-dúr lassú tétel puha, macskaléptű hangjai csak még plasztikusabban, még szuggesztívebben szólaltak meg ujjai alatt. Az átélés, az intellektuális fegyelem és a kivitelezés magabiztossága találkozott egymással ebben a remek előadásban. És hát kit érdekel ilyenkor holmi szabadtéri akusztika? A Debussy-darab pedig, messze túl a természetbeni illusztráción, Érdi Tamás költői előadásában ideálisan vezette le a Beethoven-szonáta feszültségeit, s ringatta bele hallgatóságát a békés nyári este hangulatába.
Érdi Tamás és a weberi zene finomságai-Papageno, 2019, Malina János
Az ötéves , balatoni Klassz a pARTon Fesztivál budapesti nyitókoncertjére stílszerűen a Duna-partra néző Pesti Vigadóban került sor július 12-én este. A program, az egész fesztivál szelleméhez hűen, alapjában a derűs és harmónikus hangokra helyezte a hangsúlyt, kerülve mindazt, ami felkavaró vagy tragikus. Tette ezt azonban anélkül, hogy bárki "könnyű és szórakoztató" nyári programnak érezhette volna - garantálta ezt, hogy nagy mesterek remekműveiből épült fel. S a fesztivál alapítójának és főszereplőjének, Érdi Tamásnak is oly módon biztosított hangsúlyos szerepet, hogy közben a program sokszínűsége is megmaradt.